Míg a hold új s a nap ifjú volt

Az istennép kincsről dalolt

Ezüstöt szórtak zöld fűbe szét

Arannyal töltötték folyók vizét

Alvilág nem volt kiásva még

Nem volt sárkány, se törpe-nép,

De volt sok kobold, s varázserők,

Zord hegy tövén, mély völgyben ők

Dalolva vertek ki sok csodát

Királyaiknak koronát.

De sorsuk betelt, kioltva a dalt,

Vas a bilincs, acél a kard.

A kincsvágy, mely dalokra süket

Barlangba halmozta kincsüket,

Metszett ezüstöt, vésett aranyat:

Koboldországra árny szakadt.

Volt sötét barlangban egy vén törpe,

Arany és ezüst ötvözője.

Csontig koptatta már a kovács

Ujjait véső és kalapács

Érméket vert s gyűrűt eleget,

Remélve, hogy értük trónt vehet.

De gyengült szeme és füle, végre

Sárgán feszült a bőr fejére;

Ha pergett csontos karmain át a

Gyémánt s a gyöngy, már meg se látta.

Rengett a föld, ő nem hallotta,

Sárkányfi jött, hogy szomját oltsa;

Tűzár lepte a törpe küszöbét.

Láng szisszent a padlón szerteszét,

S ő a vörös tűzbe veszett,

Csontja hamuvá szétesett.

Volt egy vörös szemű vén sárkány

Egymaga szürke kő tanyáján,

Múlt ifjúság, kihunyt örömök,

Görbült, ráncos lábán göbök

Aranyához láncolva s mióta,

Heves szívévben a láng kioltva.

Nyálkás hasát gyöngy s gyémánt lepte,

Ezüstöt, aranyat nyalt lihegve

Minden gyűrűnek tudta helyét,

Sötét szárnya alatt rejtekét.

Eszébe rablók hogyha jöttek

Képzelte, hogy felfalja őket

Csontjuk szétrágja, vérük issza:

S lélegzetét fojtotta vissza.

Páncél csörrent. Ő mit sem hallott.

Már zengett a földmélyi csarnok:

Hívta őt jó kardú vitéz,

Hogy legyen kincsét védeni kész.

Bár foga kés volt, szaru a bőre,

Kard tépte ki a párát belőle.

Volt magas trónon egy vén király

Térdig érte a fehér szakáll;

Ajka soha ételt-italt

Nem élvezett, sem a füle dalt;

Egy gondolata volt csak: a láda

S benne arany s gyöngy garmadája;

Titkos teremben a föld alatt,

Vasalt ajtóin száz lakat.

Bárói kardját a rozsda ette,

Hírnév? Országlás? Föl se vette,

Nagy terme kong, kert, patak kihűlt,

Ő a kobold-aranyon ült.

Nem hallotta a hágókon a kürtöt,

Már a tiport gyep vérbe’ fürdött

Trónja, csarnoka oda örökre

Csontjai hideg verembe lökve.

Van egy kincs sötét szirtbe rejtve,

Nyithatatlan ajtók mögött, felejtve;

Ember oda be nem hatolhat,

Zöld fű nő előtte s oldalt,

Hol juh legel, pacsirta szól,

S a szél tenger-illatot sodor.

Míg a föld s a koboldok alszanak,

A Kincset az Éj vigyázza csak.