Volt egy ember, magában élt,

S ült, mint vésett szobor,

Látott sok nappalt múlni s éjt

S árnya nem volt sehol.

Fehér bagoly ült meg fején,

Míg kelt a téli hold,

Majd nyári csillag idején,

S azt hitte róla, holt.

Hölgy jött, rajt szürke öltözék,

Alkonyi napsütésben,

Virágfonat volt rajt hajék,

S megállt, maradni készen.

Az ember ébredt, felszökött,

Megtörte a kő varázsát,

Átkarolta a tünde nőt,

S felvette árny-palástját.

Nem járt többé a tünde hölgy

Nap hold, csillag s hold alatt,

Elrejti mélyen őt a föld,

Hol nincsen éj, se nap.

De egyszer évenként, amíg

Tátong barlang s üreg,

Együtt táncolnak hajnalig,

És az árnyékuk egy.