– A Gyűrűk ura tündéi nem feltétlenül akrobaták. De kecsesek, bájosak, elegánsak, tökéletesek, nem olyan sete-suták, mint a földi halandók. Ezt kellett elsősorban elsajátítanom, amikor próbáltunk. Egy olyan jelenet van a filmben, ahol lovagolok, ez könnyen ment. Ami sokkal nehezebb volt, az az akcentus, és ami még ennél is nehezebb, az a testtartás. Az sem mindegy, hogy milyen mimikát használ az ember, mert a tündék anélkül is ki tudják fejezni magukat, hogy megszólalnának. Arwen, a hercegnő, akit játszom, negyedrészt ember, háromnegyedrészt tünde, aki beleszeret egy halandóba. Mint tudod, mind a három részt leforgattuk már, tehát elmondhatom, hogy a sorozatban ezért a szerelemért lázadok. A végén még arra is hajlandó vagyok, hogy lemondjak a tündeségemről.

• Mennyire vagy lázadó alkat?

– Nem tudom, mert úgy nőttem föl, hogy igazából soha semmiért sem kellett lázadnom. Azt csinálhattam, amit akartam. Ebből az is kiderül, hogy kicsit sem vagyok konzervatív, de ez nem jelenti azt, hogy nincs bennem felelősségérzet. Ami viszont közös bennem és a filmbeli figurában, az az, hogy mindent képesek vagyunk feladni a szerelemért. Ő még a halhatatlanságát is. Szerintem ez óriási dolog, különösen a mai világban, ahol az emberek akár egy vállrándítás nélkül inkább elválnak, minthogy kitárulkozzanak egy házasságban. A kapcsolataim a legfontosabbak számomra a világon, Roy (Royston Langdon, a Spacehog együttes basszusgitárosa – a szerk.), a családom és a barátaim. Ebben az értelemben könnyű volt belebújni Arwen bőrébe.

• Arwen legalább olyan szokatlan név, mint a tiéd. Ki választotta a keresztnevedet?

– Anyu. Látta Liv Ullmannt egy filmben, és beleszeretett.

• Ha már itt tartunk, a vőlegényed is zenész, az édesapád is. Gondolod, hogy ez véletlen?

– Roy előtt sose jártam zenésszel. És igazából most először csöppentem bele a kulisszák mögötti koncertvilágba, mert sem az édesapámmal, sem a nevelőapámmal nem jutottam be soha. Amúgy zenebolond vagyok, és jókat mulatok rajta, hogy az a zenészek álma, hogy színészkedhessenek. Szerintem pont fordítva kellene legyen. Otthon végigülöm, amikor Roy komponál, a semmiből ír egy nótát, aztán bemegyek vele a stúdióba, ahol fölvesszük. Én csak egy színész vagyok, aki mások által megírt és megrendezett szöveget mond. De ő művész. Érted a különbséget?

• Vagyis titokban rocksztár szeretnél lenni?

– Az már rég volt. Fölvettem az anyu összes cuccát, ugráltam a négyoszlopos baldachinos ágyunkon, megfogtam az egyik oszlopot, mintha mikrofon lenne, és abba bömböltem... De már elmúlt.

• Eddig kortárs filmekben láttunk, ám ez most egy kosztümös fantáziafilm. Szerinted melyik illik hozzád jobban?

– Erre nehéz válaszolni, mert egy színésznő olyan, mint egy kaméleon. De még magánemberként sem tudom megmondani. Ha nagyon muszáj, akkor bevallom, hogy Liv Tylerben mind a kettő megvan: néha nagyon mai lány vagyok, néha romantikusan múlt századi. S hogy melyik műfajt szeretem jobban? Nagyon sok függ a rendezőtől. De sokkal könnyebb belebújni egy farmerbe, beülni egy étterembe, szembe egy másik farmeres színésszel, és diskurálni a kamera előtt, mint A Gyűrűk urában játszani.

• Gyönyörű ruháikat viselsz a filmben, és gyönyörűek az ékszereid. Megengedték, hogy megtarts egy-két darabot?

– Sajnos nem, mert még mindig hátravan egy-két jelenet. Az ékszereket bezárták a széfbe. A kardomat szerettem volna megtartani. Nem azt, amit a filmben látsz, hanem azt, amelyikkel gyakoroltam, és összevissza karcoltam. Emléknek. A ruhákról – csupa preraffaelita gyönyörűség – pedig csak annyit, hogy azért is szeretnék megtartani közülük néhányat, mert egy icipicit belekóstolhattam a tervezésükbe.

• Említetted, hogy leforgattátok mind a három részt. Ez azt jelentette, hogy tizennyolc hónapig Új-Zélandon éltél, távol a családodtól, a vőlegényedtől, New Yorktól. Nem volt nehéz?

– Dehogynem. Valószínűleg én bírtam legkevésbé a kollégák közül. Nem igazán tudom az okát, mert nagyon jó társaság jött össze. Egyetlen olyan ember sem volt a stábban, akit utáltam volna, vagyis, aki okot szolgáltatott volna rá, hogy ne érezzem jól magam. Ráadásul Új-Zéland fantasztikus ország, barátságos emberekkel és gyönyörű tájakkal. Mégis folyton honvágyam volt. Amikor nem forgattunk, depressziós voltam, csak ültem a számítógép előtt, és leveleztem a vőlegényemmel. De még így is kibírhatatlanul hosszúnak tűnt az idő. Normális esetben, amikor az otthonomtól távol forgatok, azért könnyű, mert látom a végét. Másfél év azonban az örökkévalóság. A stábban dolgozó srácok könnyen összehaverkodtak, de én kikönyörögtem, hogy amikor éppen nem kellek, hadd menjek haza, így aztán az életem felét repülőn töltöttem az elmúlt másfél évben. De így legalább, amikor éppen nem forgattam, otthon lehettem, s közben mégsem voltam munkanélküli, sőt, nagyon jól megfizettek. De még mindig nincs igazán vége, mert egy-két jelenet és az utószinkron miatt még mindig vissza kell mennem.

• Céloztál rá, hogy főleg fiatal férfiak voltak a stábban. Fiúsítottak?

– Azért lányok is akadtak, például a jelmeztervező, (Név szerint Ngila Dickson-Buga) aki megengedte, hogy amikor éppen nem volt jelenetem, fölmenjek a műhelyébe. És meghívtam a barátnőmet, hogy legyen az asszisztensem, így aztán nem voltam teljesen egyedül. Szünnapokon hülyéskedtünk, elütöttük az időt a bérelt házban. A fiúk nagyon aranyosak voltak, úgy bántak velem, mint egy hercegnővel. Tisztelettel, szeretettel, udvariasan.

• Említetted, hogy a lovaglásnál is nehezebb volt a tündebeszéd elsajátítása. Aki nem tud angolul, valószínűleg észre sem veszi a különbséget

– Jaj, ha tudnád, mennyi időm ment rá, hogy megtanuljak tündéül! Egészen más kiejtéssel kell beszélni. Mondok egy példát. A tündék görgetik az „R" betűt, ami nekem annyira szokatlan volt, hogy végül nem is használtuk. Olyan nagy a különbség az angol és a tündebeszéd között, hogy csináltam magamnak egy szótárt, amibe egyik oldalra fölírtam így, a másikra úgy, hogy értsem, mit mondok a jelenetben.

• Úgy hangzik, mintha kislánykorodban sosem olvastál volna tündérmeséket.

– Dehogynem. Csak nagyon rossz a memóriám, úgyhogy címeket ne kérdezz! A Hófehérkét viszont kívülről fújom. A mitológiával hadilábon állok, amit a suliban tanultunk, arra alig emlékszem.

• Valamelyik amerikai magazinban olvastam, hogy egy hollywoodi partin a mosdóban azt kérdezte tőled egy nő, melyik plasztikai sebésznél szabattad át az orrodat, mert nem hitte el, hogy magától ilyen. Most, amikor Hollywood lassacskán átáll a tökéletesen szép nőkről az "emberarcú" színésznőkre, nem érzed hátránynak a szépségedet?

– Erre azért nem tudok válaszolni, mert nem élek Hollywoodban. Valahányszor átruccanok Kaliforniába, mindig elbizonytalanodom. New Yorkban az lehetek, aki vagyok, de Hollywoodból mindig lógó orral jövök haza, mert ott minden csak a külsőségekre épül: semmi sem számít, csak az, hogy ki hogy néz ki. Egy csöppet sem érzem magam gyönyörűnek, és sértőnek találom, amikor azt mondják, hogy "de szép kislány, nem is baj, ha egy kicsit butuska". Akik így beszélnek, azok nem kíváncsiak arra, hogy hány filmben játszottam már bonyolult figurákat, és ez mennyi gondolkodást igényelt. De nem is tépelődök ezen, hanem azt mondom magamnak: őket minősíti, ahogy a szépségről gondolkodnak, nem engem.