Háromkor kinézett Fíriel:

Szürkülő éj osont ott,

Arany kakas nagy-messze el

Éleset rikoltott.

Sötét fák, sápadt virradat;

Madárkák ébredeztek,

Hűs szél lengette lomb alatt

Homályos dalba kezdtek.

Ablakából figyelt a lány

Mint nyúlnak hosszú fények

El a mezőn; rét harmatán

Gyémánt csillámok égtek.

Padlón futott két könnyű láb,

Lépcsőkön sietett le,

Táncosan szökdelt a réten át,

Harmatot permetezve.

Le, a folyópartra futott,

Köntöse gyönggyel szegve,

Fűzfa törzsének dőlve ott

A habokra meredt le.

Halászmadár-kék villanás-

Bukott a vízbe éppen,

Liliom hajlongott, a sás

Ringott a könnyű szélben.

Zene ütötte meg fülét,

Ahogy állt ott lobogva,

Oldott haját szél sodorta szét,

Hajnalfény aranyozta.

Fuvolák, hárfák hangjai

Csendültek s tiszta ének,

Mint zsenge szél-neszt hallani,

Mintha csengettyűznének.

Fehér hajó jött, színarany

Orra és evezője,

Egész csapat hattyú suhant

Kalauzként előtte.

Tündérföld népe evezett

Szürkés-ezüst ruhában,

Hárman álltak a tat felett

Szőkén és koronásan.

Hárfát pengetve zengtek ők

Evezők ütemére:

„Dús a lomb, zöldek a mezők,

Madárdal száll az égre.

Még sok arany nap virrad itt

A földet fénybe húzva,

Sok virág nyitja szirmait,

Míg megsárgul a búza!”

„Folyón alá mi cél vezet,

hajósok, büszke-szépek?

Alkonytáj? Roppant rengeteg?

Elvarázsolt vidékek?

Észak-sziget kő partja hí,

Menjetek hattyú szárnyán,

Hol csak sirályszót hallani,

Hogy ott lakjatok árván?”

„Ó nem, messzebb van még a cél:

Napnyugat révein túl

Hajónk sötét tengerre tér,

És Tündérhonba indul,

Mely visszavár. Vár minket ott

A nagy Fehér Fa régen,

S a tükröződő csillagok

A végső part vizében.

Közép földe, emberi táj,

Ím többé sose látunk,

Tündérhon magas tornya vár,

Harangszót küld utánunk.

Itt lomb lehull, mező kiég,

Nap, hold felkel s leáldoz;

Halljuk, hogy hív a messzeség,

És megtérünk hazánkhoz!”

Megtorpantak az evezők.

„Nem hallod, Föld Leánya?

Fíriel!” kiáltották ők.

„Nincs teli még a gálya.

Egynek van rajta helye épp.

Jöjj! Itt nem élsz örökké!

Jöjj, föld-leány, tündéri-szép:

Most hívunk, soha többé!”

Nézte a partról Fíriel,

S egy lépést tett előre,

De már meg is torpant, mivel

Sárba süppedt cipője.

A gálya lassan ment tova.

Vízen suttogva rebbent:

„Énnekem utam nincs oda,

Föld lányának születtem!”

Köntösén nem volt gyöngyszegély,

Míg visszatért a partról,

Árny-ülte ház, magas fedél

Várta s fekete ajtó.

Felvett egy rozsdaszín köpenyt,

Hosszú haját befonta,

S munkához látott. Odafent

A napfény hunyt borongva.

A Hét Folyón le a habok

Futnak még évről évre;

Felhő vonul, napfény ragyog,

Nád s fű hajlong a szélbe.

De halandó vizén hajó

Nem tart többé nyugatnak,

Elszállt az ének és a szó,

Csak nap és éj maradtak.